MÁSODIK RÉSZ

Ill.

Húsz év múlva 

Richárd Palvicz Ottó fiát sajátjaként nevelte, de az kamaszként megszökött több ezüsttel a házból. A viselkedés oka az volt, hogy anyja, Alfonsine azt hazudta neki, hogy vérszerinti apját nevelőapja ölte meg. Végül hivatalnok lett, itt talált rá Alfonsine, aki időközben koldusbotra jutott. Fia nem segített rajta, mert megkapta atyai örökségét, és kivándorolt Amerikába. Alfonsine pedig végül szegénykórházba jutott, amit özvegy Baradlayné alapított. Alfonsine itt tudta meg, hogy Jenő halt meg Ödön helyett, és megbocsáthatatlan vétke miatt a túlvilágon sem nyugodhat majd.

„A kis Károlyka eszes fiú volt, tanulékony. Kissé önfejű és makacs, de azt a nevelés szelídítheti, s helyes irány jellemzővé idomíthatja át.

"Magam is ilyen önfejű fickó voltam kicsiny koromban" – szokta őt menteni Richárd.

Jöttek kis testvérek is idő jártával Károlyka mellé, és sohasem vehette észre senki Richárd családjában, melyik az édesgyermek, melyik a fogadott.

Sokat betegeskedett a fiú. Az első három év nyomorát sokáig bírta kiheverni. Edit éjeket töltött betegágya mellett. A fiú nagyon szerette fogadott szülőit.

Mikor tizenkét éves lett a fiú, egyszerre átcsapott kedélye a legrosszabba.

Nem akart többé tanulni, bosszantotta nevelőjét; a kisgyermekekhöz kegyetlen volt; kereste, hogy hol tehessen valami kárt a háznál, s szembeszállt fogadott szülőivel.

Richárd azt mondta, hogy ez csak a kamaszévek hozománya. Minden suhanc ilyen infámis rossz, mikor a feje lágya kezd benőni. Ez olyan krízis a gyermekeknél, mint a fogzás. No bizony, ha akkor majd mindjárt kidobnák a gyereket az ablakon, mikor a foga nő, és egész nap rossz!

Károlykát nem kellett az ablakon keresztül kidobni, megszökött ő magátul is.

Szöktében holmi keze ügyébe esett ezüstneműket is magával vitt útiköltségül.

Richárd utánament és felnyomozta.

Ráakadt egy korhelybarlangban. Már akkor nem volt semmi az ezüstneműből, sem a magával vitt ruhákból. Azok helyett minden rongyos, piszkos öltözet volt a nyakába hányva. Azt mondta, hogy a másikat ellopták tőle.

Richárd hazavitte a fiút ismét a házához. Kegyesen, szelíden beszélt hozzá. Egy kézzel meg nem ütötte, egy rossz szóval meg nem riasztotta.

Csupán azokat a rongyos ruhákat, amikben rátalált, zárta el egy szekrénybe, s ha a fiú visszaesési rohamokat tanúsított, olyankor Richárd e rongyokat a szekrényből eléje tartotta:

– Ez az, amit az önfejűségeddel szereztél magadnak!

Valami egy évig aztán töredelmesnek látszott. De meghunyászkodásán észrevehető volt az alattomosság. Tettető volt és fondor.

Egy napon, mikor Richárdnak hosszabb útra kellett menni, ismét eltűnt. Ezúttal nem vitt el magával semmit. Hanem annak a szekrénynek a zárába, melyben ama rongyos ruhái álltak, bele volt törve egy kulcs.

Mintha azt a szekrényt akarta volna felnyitni, s aztán a nem hozzá való kulcs tollát beletörte.

De hát mit akart azokkal a rongyos ruháival? Miért akart azokhoz ily alattomosan hozzájutni? Mi lehet azokban?

Richárd csak akkor kezdett e rongyokra figyelmes lenni, s átkutatta azokat.

A felöltöny bélésébe bevarrva talált egy levelet.

Abban a levélben ez volt:

A te gyámapád megölte a te apádat, és kirabolta. Most azért tart magánál, mert furdalja érte a lelkiismeret. Apád nagy úr volt: ezredes, Palvicz Ottó. Anyád pedig előkelő úrhölgy Bécsben. Neked most úrnak kellene lenned, nem pedig apád gyilkosának a kezét csókolnod.

Richárd könnyen kitalálhatta, hogy ki írta ezt a levelet. Ki az az egyedüli lény a világon, aki ily ördögi bosszúállásra kész legyen őellene és Palvicz Ottó gyermeke ellen?

Ez a levél változtatta meg Palvicz Károly kedélyét.

Richárd még egyszer utánaindult, hogy fölkeresi és visszahozza. Talán fel is lehet majd afelől világosítani, mi e rejtélyből a való.

Nyomozta ismét az eltűntet, míg egyszer megtudta, hogy az az anyja házához menekült.

Hogyan talált oda?

A közmondás azt tartja, hogy titkok, amiket három ember tud, nem titkok többé.

Palvicz Károly tehát hazatalált az anyja házához.

Ott szívesen látták megjelenését, de nem hosszú időre.

Anyja iparkodott sorsáról gondoskodni, beadta a haditengerészethez.

…

Richárd utánament, kiváltotta.

De a házához nem vitte többé. Beadta a legjobb hitelű nevelőintézetbe. Fizetett érte, amit kértek.

Persze hogy a fiú végiglakta Pest valamennyi nevelőintézetét. Sehol sem tűrték meg fél esztendőnél tovább.

Végre Richárd nagyot gondolt: hazavitte magához. Azt tette fel, hogy ebből a fiúból okvetlen derék embert fog faragni! Maga fogja őt nevelni. Azontúl saját szobájában tartotta, mindenüvé magával vitte; oktatta, tanította; közölte vele saját eszméit. Igyekezett őt szabadelvű, magasröptű gondolatok által fölemelkedésre bírni.

A kísérletnek az lett a vége, hogy a fiú beárulta gyámapját mint veszélyes felforgatópárti főnököt. Akkor azokra éppen rossz idők jártak.

…

A kopott ruhás úrhölgy pedig pontban két órakor megjelent a fia szállásán. Azt azonban zárva találta. A bérlő, kitől fia egy szobát bírt, egy hátrahagyott névjegyet adott át neki, melyre ez volt írva:

Madame!

Én megyek Amerikába! Oda, remélem, nem tetszik utánam jönni!

Adieu!

Még csak borítékba sem volt zárva.

A szerencsétlen asszony aztán ott leroskadt a küszöbön. Testi és lelki nyomor összetörték.

Végső menedékét a szerencsétlen nő azon ápoldában találta, melyet a "magyar gazdaasszonyok" alapítottak. Nehány lelkes nő, ki, mert maga is sokat szenvedett, ezért így áll bosszút a sorson, hogy a mások szenvedéseit siet enyhíteni.

Palvicz Károly anyja ez ápoldába jutott. Eszméletlenül hozták ide, s lázban jött magához.

Mikor eszmélni kezdett, éppen akkor járta végig az ápolda lakosztályait a hölgyek napi bizottmánya az orvos kíséretében.

Az orvos jelenté a két bizottmányi tagnak, hogy egy új beteget hoztak be, ki súlyosan szenved; de baja nem olyan, mely rögtön lefolyna, évekig el fog tartani. És nincs már számára az alapítványból több üres hely. Nem tudják, mit csináljanak vele. Kénytelenek lesznek más kórháznak átadni.

Az egyik úrhölgy magas, fennkölt alak volt; halavány, szép matrónaarc, mely ifjúdadnak volna még mondható, ha minden ezüst nem volna már rajta; haj és szemöldök és szempillák. Pedig a szemek még most is oly ragyogók, tele fénnyel, tele lélekkel.

A szépség ideálja az – hatvan évvel.

A beteg nő arcán két tűzfolt gyullad ki ez alak láttára. Megismerte a közeledő nőt. Baradlay Kazimirné az.

– Hogy hívják e beteget? – kérdé Baradlayné az orvostul.

Az orvos súgva leheli oda neki a nevet.

Baradlayné bámulva tekint a kór-hölgy arcára, aztán kétkedve ingatja fejét. Franciául mond az orvosnak:

– Az nem lehet! Én ismerem azt a hölgyet nagyon közelrül. Az egy ideál szépség volt.

A beteg pedig ért franciául, s e szóknál elsápad az arca.

Tehát annyira el kellett vesztenie szépségét, hogy még csak el sem hiszik neki, hogy ki volt.

Ez legjobban fáj mindazon kínok között, amik gyötrik.

A magas, fehér hajú hölgy odalép hozzá, megfogja a kezét, s angyali szelídséggel kérdezi tőle:

– Régóta szenved ön?

A kérdezett nem felel, csak lehunyja szemeit, hogy elzárja lelkét, nehogy ez a másik lélek behatolhasson oda.

– Legyen nyugton, és ne aggódjék sorsa miatt!

Azzal az orvoshoz fordul.

– Orvos úr! Én a mai nagy nap emlékére egy új ágyat alapítok ez intézetben, s kívánom, hogy e szegény szenvedőt minden ápolással ellássák az én költségemre.

Az orvos kíváncsi tudni, miért nevezte az úrnő e napot nagy napnak.

Baradlayné felel rá szelíd, nyugodt, enyhült hangon:

– Mai nap vettem fel Jenő fiam hamvait a kerepesi temetőből, s vitettem át a családi sírboltba.

– Jenő? – szólt bámulva az orvos. – Tehát nem Ödön volt az aki mártírhalált halt?

– Végzetes névcsere történt. Jenő sietett Ödön helyett megjelenni, s bátyja családjáért ő áldozta fel magát, legkedvesebb fiam!

És szemei nem könnyeztek már e szónál. Most már boldogsággá szentesült ez érzés.

– Csak egy maroknyi hamv volt már belőle; csak egypár ismertető platina inggomb, mely bizonyítja, hogy az a hamv az övé volt, és a hamv között három ólomgolyó.

Az úrnő megmutatta az egyiket. Fekete láncon hordta azt keblében.

És dicsőülten derengett arca hozzá. Nem sírt.

Hanem az a másik asszony ott a kórágyon a pokol minden vízióit elszenvedte e nehány szó alatt.

Tehát még a halált sem remélheti többé mint nyugodalmat; még a túlvilágot sem mint menedéket; még az Isten végtelen irgalmára sem számíthat; mert ha Isten megbocsát is neki, ő maga nem bocsáthatja meg magának soha azt, amit tett!

Az ősz úrnő tovahalad a termeken; ő pedig ott marad egyedül, lelkének soha el nem alvó kísérteteivel.” 

Végszó

„Nagy idő múlt a nagy harc óta! – Húsz év. – Egy század ötöde: egy ifjúkor.

...Jó az Isten! – Zöld füvet ád a harcáztatta földnek, fehér bárányt a zöld fűnek, ártatlan, szelíd angyalkát játszótársul a báránynak – feledés írját a mély sebnek – jobb idők reményét a szegény magyar nemzetnek.”