MÁSODIK RÉSZ

ll. 

Régi jó barátok 

A magyar sereg Világosnál letette a fegyvert. Augusztus 13-án este Baradlay Ödön a csillaghullást nézte, és várta, hogy sorsa beteljesüljön, ezért megírta a búcsúlevelét. Ödön kapott egy levelet Zebulontól, amiben ott volt az ellopott angol útlevél, rajta Rideghváry aláírásával, amivel megszökhet Angliába. Nyitva állt a menekülés útja. Az aláírás láttán megszületett az elhatározása. Nem várta meg, míg ellenfele majd a fülébe súgja: „Ez az utolsó lépcsőfok ama bizonyos magaslathoz”, és elindult Galícia felé. Az első ellenőrzésnél összetalálkozott Leoninnal, régi jó barátjával, aki minden barátságukat elfeledve bezáratta, és meghagyta az őrnek, hogy ha szökni akar, lője le. Az őr – akivel együtt menekültek annak idején a farkasok elől – elengedte, és így Ödönnek sikerült megszöknie.

Nadír 

Ödön másnapra már egy puszta közepén lovagolt, amikor találkozott Boksa Gergővel, a marhapásztorral. Tőle tudta meg, hogy Rideghváry Nagyváradon van. Világossá vált számára, hogy ha Leonin nem fogja el, akkor ő bizony Rideghváry kezeibe fut, és ő az, akinek nem adná meg magát. Újra hitt a barátjában. Boksa mondta, ne adja fel magát, hanem kövesse. A pusztán, majd mocsarakon keresztül haladtak, és eljutottak egy házhoz, ahol bevárhatja az ítéletét. Boksa bizony az otthonába, a családjához vezette Ödönt a Kőrös-szigetre.

A nem mutatott levél 

A Kőrös-szigeten Ödön iszonyatosan szenvedett a család körében, hiszen minden nap várta levelére a választ, amelyben tudatta a törvényszékkel, hogy várja ítéletüket, és ő bele fog törődni döntésükbe. Felesége az őrület határán volt, és állandóan könyörgött, hogy meneküljön. Ödön helyett Jenőnek érkezett egy levél, illetve Eugen Baradlaynak, amit tévesen használtak. Az Eugen magyarul Jenő és nem Ödön. Így Jenőt hívták a törvényszék elé Ödön helyett. Jenő nem mutatta meg a levelet, csak elindult. Megpróbálták visszatartani, mert azt hitték, hogy Plankenhorstéknál akar kegyelmet kérni, igazi tervét mégsem árulta el.

„Az anya fölkelt térdéről. Könnyei omlottak, és arca büszke volt.

– Tehát menj! Menj, ahová önfejed visz! Hagyj itt engemet kétségbeesve, könnyezve. És tudd meg ezt. Két fiamnak a feje a bárd alatt, de én nem azokat siratom, akik elvesznek, hanem téged, aki megmaradsz.

Jenő szelíd mosollyal tekinte e nehéz mondás után anyjára.

– Anyám, emlékezzél rá, hogy midőn eltávoztam, ez volt hozzád utolsó szavam: "Szeretlek." Isten veled!

És elsietett.

Senkitől sem kapott egy búcsúcsókot, csak a kis unokaöcstől, ki odakinn játszott a füvön. Az nem bocsátotta el anélkül, hogy megcsókolja, s megkérdezze tőle: "Mikor jössz vissza, bátyám?"

Abban a levélben pedig ez volt írva belül:

Baradlay Eugen kormánybiztos úr.

Jelenjék ön meg azonnal a pesti hadbíróságnál, Újépület II-ik pavilon.

Aláírva a hadbíró.

Nem történt egyéb tévedés, csak az, hogy az "Ödön" nevet hibásan fordították le németül "Eugen"-ra. Ez már azon időkben egyszer megtörtént.” 

Egy ember, akit még eddig nem ismertünk 

Jenő megjelent a kihallgatáson Ödön helyett, ahol mindenről kikérdezték. Vállalta, amivel vádolták, de mások ellen nem tanúskodott. A bírák csodálkoztak azon, hogy mindent vállalt, de ő nem akarta, hogy hosszúra nyúljon a tárgyalás, hogy szembesítsék valakivel, aki felismerhetné. Gyorsan végeztek, az ítélete halál, végrehajtása másnap lesz. Ő pedig csak annyit kért, hogy levelet írhasson a családjának. 

A túlvilágról 

Ödön és felesége a gyerekekkel és özvegy Baradlaynéval visszaköltözött a kastélyba, és továbbra is várták Ödön beidézését. Egyik nap egy katona érkezett, aki mindhármuknak levelet hozott.

„Az anyjához írt levél pedig így szólt:

Kedves, imádott jó anyám!

Ami szóval eljöttem tőled, azon szóval térek vissza hozzád: "Szeretlek!"

Tudod, hogy engedelmes, szófogadó fiad voltam mindig.

Aranka gyermekei koldulni nem fognak, ugyebár?

Mindent jól, bölcsen intéz el a sors.

Aki meghal, annak meghalni jó.

Neked erős szíved van, neked magas lelked van; nem szükség, hogy az én erőmből hagyjak rád valamit.

A Gracchusok anyjának is odatették megölt fiait az ölébe - és nem sírt.

Azokat, aki dicsőn haltak meg, anyjaik nem siratják meg! Te mondád.

Tehát ne sirass!

Légy keresztény, és mondjad: "Atyám, a te akaratod!"

És bocsáss meg halálomért mindenkinek.

Bocsáss meg annak, ki vádjával siettetett a sírhoz; és egykor tudasd vele, hogy nehéz tettével nagy jót cselekedett. Megkönnyíté rám nézve a meghalást. Köszönöm neki!

Én mindenkivel kibékülve válok meg innen, s hiszem, hogy nekem is megbocsát mindenki ideát.

Egy óra múlva odafenn vagyok az atyámnál. Ti ketten engem szerettetek legjobban valamennyiünk között. Mikor kicsiny voltam, s nehéz vitáitok voltak együtt, sokszor voltam köztetek engesztelő közbenjáró. Most ismét az leszek.

Anyám. Hívnak! Isten veled!  

Szerető fiad  Eugen” 

Egy csomagot is átadott a katona, melyet Jenő viselt a kivégzés alatt.

„Baradlay Kazimirné kibontá a csomagot. Egy kék selyemmellény volt abban. Aranka hímezte egykor; gyöngyvirág-füzérek voltak rajta és pensée-k. S a gyöngyvirág és pensée-hímzet között három lyuk, minőket golyók szoktak ütni, perzselt szélű, véres ajkú lyukak. A hímzetekről megtudták, "ki" küldte azt, s a három lyukról azt, hogy "honnan".

A csendőr nem szólt hozzá semmit. Csak egy percre levette fejéről a fövegét, amíg a csomagot kibontá a nő.

Baradlayné megkeményíté szívét. Még nem szabad! Szilárd ingatlan léptekkel ment szekrényéhez, felnyitá, kivett belőle egy papírba göngyölt tekercset, s azt a csendőrnek adta. – Száz arany volt.

– Köszönöm – monda.

A csendőr arra valamit beszélt az Istenről (mi köze hozzá?), s ismét szalutált, és elhagyta a termeket.

Most már aztán "szabad"!” 

A kőszívű ember előtt 

Az idős Baradlayné őrjöngve rohant fia mellényével a kezében a kőszívű ember képéhez. Őt vádolta a szörnyű tragédiákért, melyek a családját érték.

„Az arckép pedig nem válaszolt semmit.

A végzet betölt; megváltozhatlan volt. Most már hasztalan lett volna Ödönnek előállni, és belekiáltani a világba: "Én vagyok az, nem a másik!"

Nemcsak oktalanság lett volna az most már, de kegyetlenség saját családjához, melynek most már ő egyedüli fenntartója.

Nem maradt hátra más, mint tisztelettel hajolni meg a magát feláldozott testvér emléke előtt.

"Ő volt közöttünk az egyedüli hős."

S ezt jól mondta; mert meghalni egy ügyért, melyet imádunk, s melyben hiszünk - emberi becsvágy; ámde meghalni egy ügyért, melyet imádunk, de melyben sohasem hittünk - emberfölötti áldozat.

Amazok "derék emberek", de ez a "hős".

Derült-e ki valaha e véres tévedés? Meglehet! Mind a két félnek annyi elrejtenivalója volt abban a titokban, hogy egyik sem híresztelhette el. Mire aztán kiderülhetett e szent csalás, akkorra már oly egyhangúlag riadt fel az egész világ kárhoztató szava e tények felett, hogy a megtörténtet és meg nem történtet örömest a feledékenységnek engedték. És elvégre - egy ember tényeért egy ember kiszenvedett. Az adósság le volt fizetve. Ödön már "bene latet" (jól rejtve van).” 

A börtön távírdája 

A börtönben, ahol Jenő volt, Richárd is ott raboskodott. A börtönfalon át értesült (kopogtatással), hogy halálra ítélték testvérét. A cellákból úgy érkezett a hír, hogy az öreget. Ők Ödönre gondoltak, de Richárd mindig Jenőt hívta így, bár ő is úgy tudta, Ödönnek kellett volna meghalnia. 

Az első tőrdöfés 

Alfonsine boldogan tudatta a tudósításból vett hírt Edittel, hogy az egyik Baradlay már meghalt. Edit nem ismerte Ödönt, de azért megsiratta. Alfonsine nem tudta, hogy azt az embert ölte meg, aki őt a legjobban szerette a világon. Aki még akkor is megbocsájtott neki, amikor rájött arra, hogy ő fektette árulásával a sírba. 

A fejgörcsök napján 

A teljhatalmú kormányzónak fejgörcsei voltak, ilyenkor legjobb embereivel is nagyon keményen bánt. Minden kegyelemért könyörgőnek nemet mondott, és a legsúlyosabb ítéleteket osztogatta. Alfonsine késő éjszaka érkezett hozzá, aki megtudta, hogy már másnap leváltják a kormányzót keménykezűsége miatt. Rávette, hogy még azon az éjszakán hozzanak meg minden ítéletet, és végezzék ki hajnalban a foglyokat, élükön Baradlay Richárddal. 

A tőr hegye letörve

A kormányzó megígérte, hogy így fog tenni. Alfonsine diadalittasan érkezett Bécsbe, és elmondta anyjának és Editnek, hogy végre minden terve sikerült, és megölte Richárdot is. Azonban Alfonsine rosszul számolt. A kormányzó nemhogy halálra ítélt volna minden foglyot, hanem elengedte minden büntetésüket. Elmondta Richárdnak, hogy szabadulását Alfonsine-nak köszönheti, és átnyújtotta halott testvére hajfürtjét, ami szőke volt, mint Jenőé, és nem fekete, mint Ödöné. Rihárd azonnal elindult Bécsbe, hogy elmenjen a Plankenhorst házba és megtalálja Editet. Közben kiderült, hogy ugyanazon a vonaton utazott, mint a diadalittas Alfonsine. 

A kőszívű ember felel 

Eközben özvegy Baradlayné minden nap a férje képe előtt könyörgött és vádolt. Vádolta a kőszívűt Jenőért, és könyörgött Richárdért. Aztán megérkezett egy levél, amelyből kiderült, hogy Richárd végre kiszabadult. Az asszony úgy érezte, hogy férje felelt neki, és Jenő volt a közbenjáró, mint gyermekkorában is mindig a két szülő között.  

A kérő 

Richárd megjelent Plankenhorstéknál és senki sem értette, hogyan lehetséges ez. Alfonsine rosszul számolt, a kormányzó máshogy cselekedett. Edit boldogan rohant Richárd karjaiba. Plankenhorstné elmondta lekicsinylően, hogy Richárdnak semmi joga Edithez, hiszen nem méltó hozzá, se rangja, se vagyona, és Editnek már kérője van. Edit azonban odavágta, hogy ő mindenkinek elmondja majd, hogy egy éjszaka megszökött a zárdából, és a kaszárnyában töltötte az éjszakát a szeretőjével. Ez elég is lett volna, de a báróné még megpróbálkozott azzal, hogy tudja, hogy van egy fia Richárdnak, és ezzel a fiúval akarta befeketíteni Richárdot Edit előtt. Richárd elmondta a gyermek történetét, de nem árulta el az anyja nevét. E hír hallatára már nem tartóztathatták tovább Editet.  

Comedy of errors 

Richárd és Edit boldogan hagyták ott a Plankenhorst-villát. Elhatározták, hogy amint lehet, összeházasodnak. Nem ment túl hamar, mert annyi engedélyt kellett elintézniük, hogy bizony hosszúra nyúlt a várakozás. De ők mégis kivárták azt tisztességesen, és egyszerű esküvőt tartottak.

A szenvedések kulcsa 

Az esküvő után szűkösen, szerényen, de boldogan éltek, hiszen Richárdnak már nem volt vagyona. Aztán Salamon, az öreg zsidó zsibárus elment hozzájuk és elmesélte nekik, hogy bizony Editnek nagy hozománya van, így nem kell tovább szűkölködniük.

„Az öreg szatócs feltolta könyökéig a kabátja ujját, mintha valami nagyot akarna kanyarítani, amihez hozzákészülés kell, és monda:

– Ehhez járul mármost még Liedenwall Edit kisasszony menyasszonyi hozománya: háromszázezer ezüstforint.

És aláírta számokkal vastagon: 300 000 forint. Mind a ketten ránéztek, hogy minő tréfa ez.

Akkor a vén szatócs felállt, s megfogta mind a kettőnek a kezét.

– Asszonyom! Uram! Én önöknek szerencsét kívánok egymáshoz. Önök megérdemelték egymást. Amit mondtam, amit ideírtam, az komoly dolog. És mármost tudják meg tőlem eddigi viszontagságaiknak egész titkát. Üljenek le ide mellém, kérem. Van még egy szék. Ahogy szokták: ketten egy székre. Én azt szeretem látni.

– Amit önök kiálltak – kezdé a szatócs –, az nem volt ingyen. Annak nagy volt a díja. Egy kapitális! Mert ne higgyék azt, hogy valaki csak azért tesz rosszat, mert az őtet mulattatja. Azért szokás rosszat tenni, mert az nagy percentet hajt. Ezt tartják. Én nem tartom. Én azt mondom, hogy becsületesnek lenni a legjobb üzlet. Itt a példa. De hát hadd kezdjem az elején. Önöknek egy nagybátyjuk volt. Plankenhorst Alfréd, gazdag ember, agglegény. Sajátságos, büszke ember. Én ismertem jól, mert bankárja voltam, pénzét kezeltem; minden családi ügyébe be voltam avatva.

Az öreg báró egy végrendeletet tett, melyben minden vagyonát: bécsi palotáját és tőkepénzét unokahúgainak, Plankenhorstné asszonynak és leányának hagyományozta.

Az öregúr sokáig élt. Az öregemberek rendesen sokáig élnek, kivált ha gazdagok, s a hosszú idő alatt az ifjú leány valami törvényes félreértésbe keveredett szerelem dolgában, amit az ügyvédek úgy neveznek, hogy "az exekuciónál kezdte a processzust".

No megtörtént. Nem ritka eset az.

Hanem az öreg bárók az ilyesmiben nagyon skrupulózusok. Először, mert öregek, másodszor, mert bárók.

Plankenhorst Alfréd más végrendeletet készített. Fölkereste egy távolabbi rokonának árván maradt kislányát, Liedenwall Edit kisasszonyt, s azt Plankenhorsték nevelésére bízta.

És aztán a másik végrendelete így hangzott:

"Ha Plankenhorst Alfonsine becsülettel férjhez megy, és rangjához illő állással elfeledteti tévedését, akkor a tőkepénznek kapja meg felét.

Ha aztán Liedenwall Edit is férjhez megy tisztességes emberhez, kapja az összeg másik felét.

Ha Liedenwall Edit elébb férjhez megy, legyen az összeg egészen az övé.

Ha Liedenwall Edit férj nélkül marad, ha kolostorba megy, vagy ha oly bukást követ el, melyet a jó világ meg nem bocsát; az egész összeg a Brigitta-szüzek kolostoráé legyen, s annak csak kamatjait élvezzék, amíg élnek, a Plankenhorst úrnők."

Nem lett volna szabad e végrendeletről senkinek tudni, egyedül nekem, ki annak végrehajtásával voltam megbízva; de a titkár, ki azt leírta, elárulta azt a Plankenhorst nőknek. Azok tudták.

És mármost gondoljanak önök azon eseményeken végig, amik önök közt történtek, és meg fogják találni mindennek a magyarázatát, legelső találkozásuktól legutolsó kiűzetésükig.

Mikor bezárták önöket egy magára hagyott lakásba egyedül. Mikor Baradlay Richárdot el akarták ölni mint Liedenwall Edit vőlegényét. Mikor Liedenwall Editet a kétségbeeséssel akarták odaűzni, hogy felvegye a zárdaszüzek fátyolát; mikor a bőszült, lázongó csőcseléket ráuszították a Brigitták kolostorára, melyben Liedenwall Edit volt. Midőn kifenték a hóhér pallosát Liedenwall Edit vőlegénye számára. Miért volt? Pénzért volt! Az ördög nem dolgozik száz percenten alul!”

Magukhoz vették Károlykát, Palvitz Ottó és Alfonsine fiát.