MÁSODIK RÉSZ

 l. 

Egy nemzeti hadsereg 

A nemzeti hadsereg gyerekekből, öregekből, ifjakból, papokból, ügyvédekből, úrfiakból és rablókból állt.  

        „A földmíves elhagyta ekéjét, a tanuló elhagyta iskoláit, a családapa boldog tűzhelyét, s ment a zászlók alá.

       Tizenhárom-tizennégy éves gyermekek csoportja emelte a nehéz fegyvert, mely alatt még válla meggörnyed, és hetvenéves galambősz férfiak álltak a gyermekekkel egy sorba.

       Úri családok elkényeztetett fiai, mágnások, nemesek jöttek önként, s együtt sanyarogtak a parasztfiúkkal esőben, zivatarban, sárban, szemétágyon, rongyban és dicsőségben!

        Egy ügyvéd itthagyta irodáját, kardot kötött, s a legelső csatában maga vitte a zászlót legelöl Pahrendorfnál a kartácszáporral szemközt. A végén ezredes lett. Sohasem tanulta a háborút.

        Egy fiatal földesúr menyegzőjét megtartotta ma, másnap csatába kellett mennie; a római sáncokat ostromolták; ott első volt, ki zászlója élén felhatolt; lelőtték; még menyasszonya csókja meg sem hűlt ajkain.

       A cisztercita barátok kolostorából három növendék kivételével minden kispap elment honvédnek. A prior maga látta el őket úti élelemmel, mikor szekérre ültek. Amint a refektóriumba visszatérve a honn maradt kegyeseket megpillantá, sírva monda nekik: "Ti gyávák, minek maradtatok itthon?"

        Elmentek az ügyvédek; nem akart most pörlekedni senki. Elmentek a bírák; hisz nem volt senkinek panasza.

        A mérnökökből lettek tüzérek, utászok. Az orvosokbul tábori sebészek. Ágyban meghalni nem volt most divat.

        Híres korhelyekből híres hősök lettek. Csöndes jellemekből oroszlánok.

Még a rablók is megtértek. Egy hírhedt rablóvezér amnesztiát kért magának és társainak, s százhatvan lovast állított ki a csatamezőre.

       S nemcsak az harcolt, kinek fegyver volt a kezében; harcolt minden élő lélek. Asszonyok bátoríták fiaikat.

        Így támadt a nemzeti hadsereg.”

Nem volt fegyverük, ezért vettek az ellenségtől. Kaszával, puszta kézzel szálltak harcba, és hősiesen harcoltak. Nem volt pénzük, a fiatal lányok függőiket, özvegyasszonyok utolsó filléreiket adták a nemzeti pénztárba. Papírdarabokra nyomtatták: „Ez a nemzet pénze”. Ezek olyan kormánybiztos kezébe kerültek, mint Baradlay Ödön. Ő gondoskodott arról, hogy élelem és fegyver legyen belőle.   

A szalmakomisszárius 

Tallérossy Zebulon legnagyobb gondja az volt, hogy férjhez adja öt leányát. Egyik lányuknak Baradlay Jenőt szemelte ki, akihez Ödönön keresztül akartak eljutni, ezért meghívták Ödönt vendégségbe. Ödön azonban elvitte Zebulont a háborúba, ahol nagyúr lett, élelmezési biztos. Sok száz ember élelmezéséről kellett gondoskodnia, és erről jelentéseket kellett írnia. Zebulon rettegett, mert nem értett a munkához és nem volt semmi kedve a háborúskodáshoz. Arra kérte Ödönt, hogy a háttérben maradhasson, mert ő már egy öreg ember. De Ödön szerint így is érheti támadás. Félelmében az utolsó állomáshelyről megszökött, és később az újságból tudta meg, hogy mi is történt ott és ő milyen „hősiesen viselkedett”, védte több óráig a rábízott javakat és a helyet (pedig ott sem volt). 

Az első tandíj 

Kassánál súlyos vereséget szenvedett a magyar sereg, mert rossz volt a haditaktikájuk. A visszavonulásnál Baradlay Ödönék próbálták feltartóztatni a császári csapatokat. Már nagy bajban voltak, amikor megjelent Richárd huszárszázada, akiket Ödönék után küldtek és segítettek nekik a biztonságos visszavonulásban. A két testvér nagyon boldog volt, hogy hat év után végre találkoztak, hiszen évek óta nem látták egymást. 

A betyár 

A csata utáni éjjelt Ödön és Richárd a közeli faluban töltötték. A testvérek próbálták összeszedni csapataikat, de a legnagyobb baj az volt, hogy nem volt élelmük. Boksa Gergőt, az ökörhajcsárt keresték, akire ötven ökröt bíztak korábban, de az nem tudott beszámolni ezekről. Megbüntették, megverték és elzavarták a táborból. Átment a németekhez, és bosszúból mindent elárult a magyar csapatról: hogy kevés a fegyverük és az élelmük. Boksa a németeknél megtalálta az eltűnt ökröket, és mivel a katonák nem értettek hozzá, ő vigyázott az állatokra. De egy különös csellel elhajtotta a gulyát a német táborból, és visszajuttatta a magyar sereghez. Baradlayék nagy örömmel fogadták, és Boksa Gergő papírt kapott róla, hogy semmisnek tekinthető a verés, és visszakapta a fegyvereit is. 

A Királyerdőben 

Az isaszegi ütközet legdicsőbb csatája zajlott a Királyerdőben. Háromezer huszár csapott össze az osztrák sereggel. Az erdő melletti tisztáson ember ember ellen küzdött. Itt találkozott újból a két régi nagy ellenfél: Palvicz Ottó és Baradlay Richárd.

„Egy gondolatuk van. Nem is gondolat az: két villám találkozása két förgeteg öléből. Keresztültörnek küzdő hadsoraikon. Egymást fölkeresik. A harcosok utat nyitnak nekik a találkozásra. Úgy nyílnak meg előttük a sorok, mintha mindenki azt hinné: istenítélet ez! A két vitéz kardjára van bízva, kié legyen a győzelem ma. Végezzék egyedül! A legközelebb állók tért nyitnak körülöttük, hogy egymáshoz férhessenek.

Végre találkozhatnak.

Minden, mi férfiszívnek meleget ád, lobog most ereikben. A harcos dicsvágya, a nemes büszkesége, a bántalmak jól táplált emléke, az édes gyűlölet s a haza keserű szerelme, s mindez a csataviharban potenciára emelve, a harci mámor, a vérontó kéj eksztázisában arkangyali erővé magasztosulva.

Összecsaptak.

Egyik sem gondolt arra, hogy a másik csapását elhárítsa, mind a kettő egyszerre vágott.A főre célzott mind a két kard. A két csapás egyszerre csattant, mint a találkozó villám, s a két hős egyszerre

Palvicz Ottó kardja keresztülszelte Richárd csákóját, az ércabroncsot, mely felső karimáját tartá; hanem - ami oly sokszor megtörténik - a kard a súlyos vágás közben nem élével, de félig lapjára fordulva érte Richárd fejét.

Az iszonyú ütéstől mégis leszédült az, s kiesett nyergéből, de sebzetlenül. Hanem az a másik csapás, amit ő adott ellenfelének, az tökéletesen talált. Olyan volt az, mint az ég mennyköve. Keresztülvágta a sisakot, s mélyen behatolt a koponyába, tátongó sebet ütve rajta egész a halántékáig.

Amint a két hős vezér egyszerre lehullott lováról, nehány pillanatra ádáz dulakodás támadt körülöttük. Mind a két csapat meg akarta menteni elesett vezérét.

Pál vitéz, ki ott járt vezére nyomában, hirtelen leszökött lováról, s arccal Richárd testére veté magát. A dulakodó paripák ott agyontaposták. De megmenté kedves gazdáját. Hiszen oly szegény lelke volt szegénynek. Még csak annyi talentuma sem volt, mint annak az írástudó trombitásnak, amit eltestáljon. Nem volt egyebe, csak szeretete. Most azzal betakarta kedvencét. És elment helyette meghalni.”
 

A haldokló ellenfél hagyatéka 

Richárd méltóan elbúcsúzott Pál vitéztől. Utána elment a haldokló Palvicz Ottóhoz, aki a halálos ágyán négyszemközt elmesélte a nagy titkát Richárdnak.

„– Nekem van egy fiam, kit én sohasem láttam, s már nem is fogok látni. Anyja egy előkelő hölgy. Hogy kicsoda? Azt meg fogod tudni az iratokból, miket tárcámban találsz. Egy szép, egy szívtelen hölgy. Fiatal hadnagy voltam, mikor megismerkedtem vele. Mind a ketten könnyelműek voltunk. Atyám még élt, s nekem megtiltotta a házassági összeköttetést, ami egy nő önfeledését orvosolta volna. Mindegy. Azért mégsem kellett volna neki a szívéből kiszakítani egy darabot, s azt kihajítani az utcára. A leány, ki Isten és természet előtt nőm volt, elment anyjával utazni, s midőn visszajött, ismét leány volt. Csak annyit tudtam meg, hogy a veszendő lélek, akivel megszaporodott a fölösleges lények száma a világon - fiú. De hogy hova lett, hol dobták el idegen földön, azt nem tudtam meg. Később magam vívtam ki magamnak állást a katonai pályán; apám is meghalt, önálló lettem. És istenemre, nőül vettem volna azt a hölgyet, ha meg tudja mondani, hol van a fiam. Untalan ostromolt leveleivel. Találkozást sürgetett. Esküdött. Minden unszoló iratára azt feleltem: "Találja ön meg gyermekemet!" Kegyetlen voltam hozzá. Mehetett volna nőül máshoz, akárhány kérője akadt. "Én megtiltom neked, hogy férjhez menj!" – "Hát végy nőül magad!" – "Találd meg gyermekemet!" Kínoztam. De nem volt szíve, ami e kínt igazán érezte volna. Azt mondta, nem tudja, hova lett. Mert nem kereste. Mert úgy iparkodott azoknak a pici gyermeklábaknak a nyomát betakargatni a homokban, hogy vissza ne találjon hozzá sem ő, sem más.

– De én mégis rátaláltam. Éveket töltöttem el a keresésben

– Tárcámban megleled az iratokat, amik utasítást adnak, hol kell keresned a személyeket, akik tovább vezetnek.

A gyermek nyakán egy zsinóron kettétört rézpénz fele csügg, másik fele az anyjánál van. Ha még el nem hajította azt is.

– A gyermek rongyos és éhezik. És már hároméves. A zsibárusnő cselédje irgalombul ad neki fekete kenyeret; a zsibárusnő irgalombul fizeti csekély tartásdíját, s a dajkanő kegyelembül tartja, mert anyja rég megfeledkezett róla. Bajtárs! A föld alatt is ennek a gyermeknek a sírását fogom hallani.

– Nem fog sírni, légy nyugodt!

– Ugyebár? Te fölkeresed őt? Pénzemet, mit tárcámban találsz, biztos helyre fogod tenni, hogy amíg felnő, s kenyeret tud keresni, meg ne haljon éhen.

– Én fel fogom őt keresni, és gondom alá veszem.

– Csak félcipőcske van a lábán szegénykének!

– Hanem... bajtárs... az a titok, amit neked átadtam, egy nő titka... Becsületedre mondd nekem, hogy e nőt el nem árulod soha... Még fiának sem mondod meg anyja nevét... Rossz nő! De titkához csak a sírnak van joga, hova én lemegyek.

Richárd ünnepélyes meghatottsággal válaszolt:

– Becsületemre fogadom azt.  

E szóra a csuklóját szorító kéz még keményebben zárult össze; az az elkomolyult, sápadt arc azokkal a leráncolt szemöldökökkel, azokkal a kőmerev szemekkel még sokáig nézett szemébe, míg egyszer észrevette, hogy az, akivel szemközt néz, akivel kezet szorít – az egy halott.

Úgy kellett az orvosoknak erőszakkal lefejteni Richárd kéz csuklójáról holt ellenfele ujjait.”

Napfény és holdfény 

Baradlay Ödön felesége, Aranka és két gyermeke Jenővel együtt biztonságban voltak a Kőrös-szigeten. Aranka aggódott, mert nem kapott híreket sem a férjéről, sem az apjáról. Jenő tartotta benne a lelket, és elárulta neki, hogy a zsebkendőbe hímzett jelekkel lehet a katonákkal levelezni. Közben Baradlayné a nemesdombi kastélyban kórházat rendeztetett be a szabadságharc sebesültjei számára. Sajnos a háborús sebeken kívül a kolera is pusztította az embereket, ezért Baradlayné nem írt levelet szeretteinek és nem látogatta meg őket. A házban volt még egy kép Baradlay-ról, a kőszívűről, és az asszony vele „beszélgetett” esténként, és elmondta neki emelt fővel, hogy amit tett, azt jól tette és nem bánt meg semmit. 

Sötétség 

A Plankenhorst-házban is a magyarországi hadi eseményeket figyelték. Soror Remigia már nem merte egyedül odakísérni Editet, két másik apácával mentek. Megérkezett Rideghváry, aki beszámolt a magyarok győzelméről, Richárd és Ottó párbajáról. Alfonsine dührohamot kapott, amikor megtudta, hogy meghalt Ottó, és megfogadta, hogy bosszút áll az összes Baradlayn.

„– Nézz a szemembe jól! Mit látsz abban?

– Sötétséget – felelt Edit.

– Megölte az, akit te szeretsz, azt, akit én szerettem! Megölöm én azt, akit te szeretsz!

Mintha megmérgezett tőr lett volna összeszorított öklében, oly fenyegető mozdulattal mondta e szókat:

– Megölöm! Eléri őt a kezem, ha egy világ áll is közöttünk; eléri, ha egyikünk az égben, másikunk a pokolban lesz is! Nem gondolkozom sem éjjel, sem nappal egyébről, mint arról, hogy hogyan ölhessem meg. Akarom, hogy olyan nyomorult légy, mint én. Akarom, hogy tudd meg, milyen nyomorult vagyok én. Akkor aztán gondolkozzál rajta, hogy mikor fogsz engem utolérni. Az egész világon egyetlenegy ember volt, akit szerettem szívvel, szenvedéllyel, bűnömmel; egyetlen ember, aki csinálhatott belőlem nőt, angyalt vagy hetérát: de mindig boldogot. Azt egy Baradlay megölte. Még egy másik ember volt a világon, ki, ha nem tehetett is boldoggá, de tehetett volna nővé, adhatott volna nevet, megszabadíthatott volna enmagamtól; azt az eljegyzés napján, a világ gúnyhahotájára elrablá tőlem egy Baradlay nő. Engem azok orozva megöltek, élve eltemettek, halva meggyaláztak, elkárhozva föltámasztottak, én ördögük fogok nekik lenni. Megölöm őket mind! Kiirtom férfiát, asszonyát az egész családnak; és az lesz a legboldogtalanabb közöttük, akit élve hagyok, hogy a többit felemlegesse! Az, amit te a szememben sötétségnek láttál, az a sötétség már az én lelkem előtt meg van népesülve. Az egész jövendő jár-kel és tolakodik benne. Nem vagyok őrült, ne hidd. Amit megígértem, kezemben tartom. A fejeiket. Ahogy engemet megajándékoztak a kedvesem fejével, úgy foglak én is tégedet megajándékozni az övével. Egész terv van erről a fejemben. Olyan ép, egész terv, mint a megkristályosodott sötétség. Megölöm, szerencsétlenné teszem őket. Ezért marasztottalak idehaza. Hogy minden éjjel, mikor alunni mégy, minden reggel, mikor fölébredsz, ezt súghassam a füledbe: "Megölöm a kedvesedet." Hogy láthassalak olyan nyomorultnak, mint amilyen magam lettem. Lettem teáltalad, lettem a tied által. Légy te énáltalam. Hogy lásd bennem magadat, és essél kétségbe, mikor magadra ismersz bennem, míg megbolondulunk mind a ketten, s rugdalni fogjuk lábainkkal egymás szeretőinek koponyáit, mint két játéktekét. Ó, kedves Ottó!

A hölgy arccal a pamlagra veté magát, és ott maradt fekve.”

Rideghváryban jó társra lelt ebben az ügyben. Alfonsine nem engedte visszavitetni Editet a kolostorba, hogy lássa a lány szenvedését, ha meghalna a kedvese, Richárd.  

Mindenváró Ádám 

Mindenváró Ádám olyan ember volt, akit soha nem érdekelt a szép ruha, a gazdagság vagy a rang. Éldegélt kis házában, földjével, feleségével kettesben, gyerekük nem volt. Mindenváróék Tallérossy Zebulon egyik lányának keresztszülei voltak. Hozzájuk menekült Tallérossy, és elmesélte menekülése történetét. Megfutamodott a német elől, két napig futott az erdőben, aztán egy hordóba rejtették, majd napszámos ruhába, később zsidó asszonynak öltözve menekült, és végig rettegett, hogy valaki felismeri és megöli. Mindenváró majd megszakadt a nevetéstől a történet alatt. Megérkezett Szalmás uram is, aki az ellenséghez tartozott, és mindkettő azt hitte a másikról, hogy azért jött ide, hogy őt elfogja. Szalmás elmesélte, hogy a magyarok győztek. Éjszaka aztán félelmükben mindketten elmenekültek.  

Sorsát senki sem kerülheti el 

Tallérossy két napig bujdosott az erdőben, amikor egy tisztáson találkozott Szalmás urammal, és megbeszélték, hogy mostantól hagyják egymást békén. Szalmási rögtön továbbállt. Tallérossy végre meglátott egy magyar katonát, aki Boksa Gergőhöz vezette. Ő azóta parancsnok lett, és elmondta neki, hogy a törvényszék halálra ítéli a hazaárulókat és a hazájukat cserbenhagyókat. Zebulon nagyon aggódott, hogy őt is előállítják. Menekülnie kellett, mert ha a magyarok, ha a németek kapják el, kivégzik. Ezért egy szekéren menekülve eljutott egy távoli falucskába, ahol egy lutheránus paptól kért segítséget, aki saját fiához küldte külföldre reverendában. Csak egy útlevelet kellett ehhez kérvényeznie a császári hadak kormánybiztosától, Rideghvárytól, aki azonnal felismerte. Megígérte, hogy Tallérossyt nagy emberré teszi hűséges ragaszkodása miatt, és rögtön kinevezést ajánlott neki.

Egy magányos lovag 

Pesten hatalmas volt a csend. Baradlay Richárd érkezett lóháton, mögötte a csapata vonult. Az utcán mindenki éljenezte őket. Richárd Palvicz Ottó gyermekének gyámját, Bajcsiknét kereste, aki a fiút bújtatta. De megtudta, hogy az asszony egy börtönben van Budán, és a gyerekről rajta kívül senki sem tudott semmit.  

Párharc mennykövekkel 

A magyar sereg körülzárta Budát, de a várat nem tudta bevenni. A támadásokra a vár védői azzal feleltek, hogy Pestet ágyúzták. Amíg Komáromból az ostromágyúkat meg nem hozatták, nem lehetett döntő rohamot indítani a vár ellen. Richárd azzal bízta meg a cipészmestert, akinek a házában lakott, hogy a szerdai hetivásáron jusson be a pórruhában a várba, kémlelje ki a várőrség hangulatát. A huszártiszt arra is megkérte a férfit, hogy keresse meg Bajcsiknét, és tudja meg tőle, hogy hová tette a fiút. Mihály sikeresen bejutott a várba, de nem tudott beszélni az asszonnyal, mert az tífuszos lett, és kórházba szállították. A haditanácsban találkozott a két testvér. Az ülésen azon vitatkoztak, hogy abbahagyják-e a kilátástalan harcokat vagy minden erővel támadjanak. Ödön le akarta állítani, Richárd folytatni akarta a csatározást. Az osztrákok valahogy megtudták, hogy hol van a főhadiszállás, és elkezdték lövetni. A rohamot harmadnapra tűzték ki, addig folytak az előkészületek.

Mihály mester megint volt Budán, s arról hozott hírt, hogy Szalmással találkozott, szerinte ő az a kém, akitől az osztrákok előre értesülnek mindenről. Az öreg a Dunán keresztül egy pesti házra hívta fel Richárd figyelmét, aminek a padlásablakaiból gyertyával adtak a túlpartra jeleket. Az osztrákok valóban jól értesültek voltak, a készülő pesti ütegeket azonnal tűz alá vették, és szétlőtték. De a jelzett házban semmi gyanúsat nem találtak. A megérkezett ostromlövegekkel elkezdték lőni a budai várat. Válaszul az osztrákok bombaesőt szórtak Pestre, lángokban állt minden ház. Mihály mester arra lett figyelmes, hogy egy Duna-parti palota épen maradt, s annak padlásablakaiban gyertyák égnek. A lángtengereken keresztül megközelítette a házat, az egyik szobában rábukkant Szalmásra, és a mélybe taszította.  

Zenit

Az ostrom előtti estén Ödön párbajra hívta Richárdot, ami azt jelentette, hogy aki hamarabb ér fel a várba a maga oldalán, az győz a párbajban. Hajnali háromkor ágyúdörgés adta tudomásul mindenkinek, hogy a döntő ütközet megindult. Ödön az önkéntesek között a hágcsón igyekezett a várfalra feljutni. Elöl haladt, de váratlanul Mausmann kapitány előzte meg, aki a hágcsó alsó részén kapaszkodott felfelé, és a fal tetején közvetlen közelről kapott halálos lövést. Ödönnek sikerült feljutnia, mielőtt az ellenfél újra töltött volna. Richárd a vár túlsó oldalán próbált meg feljutni. A Vilmos-ezred szuronyosaival folyt a kézitusa a falak közötti szűk helyen. Hirtelen jött egy huszárcsapat, és elfoglalták a várat. A két testvér hősiesen harcolt, de Ödön volt a gyorsabb. Richárdnak meg kellett akadályoznia, hogy felrobbantsák a Lánchidat, de későn ért oda és felrobbantották.  

Az eldobott lélek 

Az ostrom után Budavár minden utcáján csorgott a vér a csatornákban. Richárdnak az volt a legfontosabb, hogy elérje a kórházat, és megkeresse Bajcsiknét. A nőt már csak holtan találta, de az ágya melletti falra ákombákom írással fel volt jegyezve egy cím, ahová Palvicz Ottó fiát vitte. A Pest körüli falvakban sokan éltek dajkaságból, az eldobott gyermekek számára ez a sors várt. Monoron Kaszáné házában Richárd egy csomó gyereket talált egy szobába bezsúfolva. Amikor megtalálta Károlykát, rögtön visszavitte egy pesti gyermekkórházba, mert szembetegsége volt a kisfiúnak. 

Ephialtész 

Rideghváryval és Tallérossyval találkozunk ismét. Az író visszaidézi a történelemből azokat, akik átkozták hazájukat vagy eladták azt. Ilyen volt Ephialtes is, aki eladta Hellászt. Rideghváry is eladta hazáját. Behívta a cár seregeit, hogy tegyenek rendet és töröljék el „ezt a nyomorúságos társaságot”. Tallérossy Zebulon bizony nem annyira élvezte ezt a cselekedetet. Sőt egyszer eszébe jutott egy magaslatnál, hogy mint Dugovics Titusz, lerántja magával a mélybe Rideghváryt, de aztán öt lányára gondolt, és nem lett hős. Próbált érdeklődni a megtorlásról, de Rideghváry csak latinul volt hajlandó idézgetni. Próbált vele összeveszni, vagy megszökni, de Rideghváry nagyon ragaszkodott hozzá. Zebulon ellopott egy angol nyelvű útlevelet, amiben nincs név és cím, tehát bárki felhasználhatja, majd egy gyógyszer segítségével kiütéseket „szerzett” magának, ami miatt Rideghváry messze szaladt tőle, mert azt hitte, ő is kolerás. Így szabadult meg Zebulon Rideghvárytól, aki tovább masírozott a cári sereggel. 

Perihélia 

Csodálatos égi tünemény tűnt fel a 1849 júniusában az égen, de a természettudósok nem foglalkoztak vele. Csak a nép törődött az égi tüneménnyel, akik babonaságból rossz jelnek tekintették. Lánghy Bertalan, a protestáns prédikátor – aki az idős Baradlay temetésén azt az emlékezetes imát mondta, és Aranka apja volt – hatalmas parasztsereggel védte a Tiszát. Kérte Istent, hogy ha ez a jel az égen valóban vészjósló, akkor inkább ő haljon meg, mert nem akar ezen a földön élni, ha nem lehet ez szabad föld. Isten, aki tudta, mi következik, meghallgatta imáját, és magához vette a hűséges szolgát. Ezután a keresztes had szétszéledt, a nép pedig hazament.